2011. ápr. 5. - 7.

Dominica, Portsmouth

 

ápr. 05. Les Saintes - Dominica, Portsmouth (20 tmf)

Hogy felébredjek, beugrottam a vízbe. Bikini nélkül. Ilyet ritkán csinálok, ha hajók állnak körülöttünk, de most elfogyott egyik oldalunkon a szomszédság, mert a police tegnap elküldte azokat, akik a komphajók útjába horgonyoztak. Nem igazán értjük ezeket a hajósokat. Az öbölben valóban nehéz helyet találni, mert mély a víz a horgonyzáshoz. De, hogy beparkoljanak a kompok útjába?!!! Tegnapelõtt este már sötétben, a komp kénytelen volt új utat keresni a hajók között, mert az útját elfoglalták, és centikkel lavírozott el mellettünk. Egy pillanatra a szívünkhöz kaptunk. Volt már közeli találkozásunk a nyílt vizen másfajta sebesség mellett, de szerencsénkre nem ennyire közeli. Mikit, aki elsõ tisztként szolgál egy nagy konténerszállító hajón, kikérdeztük, mennyire vesz észre egy nagy hajó minket, radar nélküli apró vitorlásokat. Mivel elfelejtettem Mikitõl megkérdezni, mennyire publikus, amit mondott, csak a konklúziót írom le. Semmennyire, volt a hosszú és érdekes magyarázat lényege. Hiába világítjuk a vitorlákat, fújjuk a ködkürtöt, rakjuk fel a radarreflektort, semennyire. Egyet tehetünk, nem szabad elaludnunk õrségben.

Reggeli után útra keltünk.

A Pain de Sucre (cukros kenyér):

Csapatmunka:

30 csomós szelek fújtak, Dénes két reffig tekerte a nagyvitorlát, fröccsök, dõlés. Épp elhagyjuk a Saintes-eket:

Dominica egy független kis szigetország, épp ezért szegény. A turizmus lenne a fõ bevételi forrása, de nincs nagy turizmus. Nincs jó strandja, és bár hegyekben, vízesésekben bõvelkedik, ez megkapható egy fejlettebb szigeten is szép strandokkal együtt. Hetente jön három óceánjáró Roseau-ba, a fõvárosba, de csak egy napra. Nincs nemzetközi reptere.

Antonio Banderas egy a sok csónak közül, ami a boat boy-oké. (Mr. Frumble alias Bukdács úr hátul középen.)

A boat boy jelenséggel találkoztunk már a Vörös-tengeren és a Dominikai Köztársaságban, és amikor a pilot könyv írta, hogy itt lesznek, sejtettük mire számíthatunk. Kellemesen csalódtunk, mert csak azután startoltak ránk, miután lehorgonyoztunk, és nem akadályoztak közben. Ketten jöttek kétfelõl, a lassabb meglepetésünkre nagyívben visszafordult és kiment a partra. Ilyen az arab világban nem fordulhatott elõ. A gyorsabbik viszont hozta a formáját. A motoros csónakjával a hajónk oldalának hajtott, aztán neki a létránknak, és amikor rászóltam, hogy vigyázzon, akkor hátul a motorunknak ment neki, és csak nevetett a hülye. De ellentétben az arabokkal, megértette, hogy mérges vagyok, és dolgavégezetlen elment.

Jöttek sorra a többiek, ki evezve, ki motorral, de már óvatosabban, és pénz ellenében felajánlották, hogy amit csak kérünk, elintézik. Például hoznak zászlót 20 karibi dollárért (2e ft). Volt egy másik, aki 10 karibi dollárért (1e Ft), mert hogy Dénesen látszik, hogy nem turista, hanem családapa. Zöldséget, gyümölcsöt, kenyeret, vizet, benzint akartak hozni, a szemetet akarták kivinni pénzért. Megköszöntük a lehetõségeket, de mondtuk nekik, hogy most érkeztünk, elõbb szeretnénk kimenni a partra szétnézni, a szemetet is majd mi kidobjuk. "Azt nem lehet, nincs szemeteskuka." "Majd megoldjuk" - nevetett Dénes. De kellemes meglepetés volt, hogy azonnal megértették nem akarunk semmit, és elmentek, nem jöttek vissza többet.

Utánuk egy francia hajós jött át, akinek van egy 7 éves kisfia, épp mint Álmi. Holnap a szigetet járják be egy bérelt autóval, de holnapután itt lesznek, a két kissrác játszhat együtt.

Mindez egy óra leforgása alatt lezajlott. Fellélegezve, szabadon ebédeltünk, aztán Dénes lerakta a dingit és kiment Álmival bejelentkezni.

A csónakos fiúk full gázzal repesztettek körülöttünk a többi hajóhoz, amik utánunk érkeztek. Sok hajós igényli a szolgáltatásaikat, ki valóban, ki ezzel támogatva õket. Sokan túravezetést ajánlanak a szigeten, õket az interneten is meg lehet találni, amire a tehetõsebb hajósok (nem olyanok, mint mi) befizetik magukat, mert ellentétben a francia szigetekkel, itt nincs térkép, vagy jelzett túraösvény, és a látnivalókhoz kényelmesebb egy vezetõvel elvitetni magukat, mint idõt tölteni a hely felkutatásával. Nekünk persze ez az egyik élvezet ezekben a túrákban, és közben mélyebben beláthatunk az itt élõk életébe.

Portsmouth-ról hajós körökben elterjedt, hogy vigyázni kell, mert több esetben is éjszaka bemásztak a hajókra és a kabinban talált kis méretû értékeket ellopták (mi ismerünk St. Johnról egy vitorlázó családot, akik mesélték, hogy õket 2010 nov.-ben itt kiraboltak). A pilot könyvünk is figyelmeztet erre, és az ilyen mindig hatással van az emberre. Körülöttünk mindenki felemelte éjszakára a dingijét, amit például az amerikaiak vitorlázás közben mindig maguk után húznak. Mi mindig adunk egy esélyt. Az ajtót se csuktuk be, de azért, lefekvés elõtt a fürdõszobába zártam a fõkabinban tartott fontosabb értékeket. De nem volt hívatlan látogatónk.

 

ápr. 06. Dominica, Portsmouth

Délelõtt kimentünk szétnézni. A település hangulatos, a házakat látva az embereket nem veti fel a pénz (mibõl vetné?), de annál kedvesebbek. Sokan csak úgy lézengenek a parton, nincs munkájuk, és odajönnek hozzánk a csónakot kihúzni, beszélgetni. Némi kis pénz reményében próbálnak tõlünk valami munkát kérni, de nem mi vagyunk az emberük. Sok a raszta, az utcákon Bob Marley szól. Angol a hivatalos nyelv, de azt a furcsa angolt beszélik, amit már St. Kitts-en és Montserraton is hallottunk. Nem csoda, itt is spanyolok, franciák, angolok váltogatták egymást Kolombusz ittjárta óta.

Sok pici családi kereskedés van a fõutcán, benézünk egyikbe másikba, nézzük a kajaárakat is, de ezen a téren nagy a drágaság. Csak helyben nõtt zöldséget, gyümölcsöt látunk az utcai árusoknál, amikért borsos árat kérnek: 600 ft egy kiló paradicsom, 600 ft egy kiló vöröshagyma, 600 ft egy kiló krumpli, fél kiló sárgarépa 500 ft, egy fej saláta 200 ft... Akad olcsóbb is, például a grapefruitból 3 darab 200 ft. Feliratokat látunk, hogy vegye mindenki a helyi dolgokat, ezzel támogatva a sziget gazdaságát, és ez így lenne helyes, de kinek van erre pénze??? Kezdtem azt hinni, hogy ez csak a turistáknak mondott ár, de a boltban kiírt árak ennél is magasabbak.

A fenti bódéban pékárut árulnak. A kenyér itt óriáskifli alakú és ízû. Van néhány péksüti, de ugyanaz a tészta és a fûszerezés, csak az egyikbe banánpürét, a másikba répapürét, a harmadikba rumot, a negyedikbe ételszínezõt kevernek, és ezek alapján adják a süti nevét. Kifinomult ízérzékelésre vall, ilyen volt nekem Japán után, ha valaki csukott szemmel falatozva kitalálja, melyik sütit eszi éppen, mert mindnek ugyanolyan az íze a tésztába kevert mandulaaroma miatt. Ez egyszerûen minden más ízt elnyom. St. Kitts-en is árulnak ilyen sütiket, de azok fincsik és különbözõ az ízük, mert nem keverik bele ezt a mandulaaromát.

Buszmegálló a sportpályánál. A falán ifjúságnevelõ szövegek (járj iskolába, ne szemetelj, ne drogozz). Itt áll a busz (furgon), amivel ma délután Bense-be megyünk. Bense egy kis hegyi falu, ahol a lakók megmûvelt földjei között visz egy dózerút az ösvényig, amin az esõerdõbe jutunk, és ott tovább egy hegyi patakhoz, aminek van egy mélyvizû medencéje, a Chaudiere Pool. Iskolások, akik kérték, hogy fotózzam õket le :-)

Sétálunk a megmûvelt földek között, amiknek a szélén kikötött tehenek és kecskék legelnek és gyönyörû virágok nõnek:

Papaja fák a virágok mögött még éretlen gyümölcsükkel:

A kókuszpálma törzsébe vágott lépések:

Visszafelé érett guavákat szedtünk az útszéli fákról.

Idefelé jövet a busz egy olyan ház elõtt rakott le a faluban, ahol plantaint (zöld banánt) és virslit sütöttek a félbevágott olajos hordóban, és árulták õket. Gondoltuk, majd visszafelé veszünk, de mostanra elfogyott :-(

Most volt idõnk sétálni a hegyi faluban, ami nagyon tetszett. Az emberek megállítottak, beszélgettek velünk, egy buszsofõr lefotóztatta a buszát a járatszámmal, hogy ha akarunk külön buszt valahová a szigeten, csak hívjuk õt, vagy ajánljuk másoknak. És életünk elsõ kakaófáját itt találtuk:

Mindenütt szemeteskukák álltak, mindegyik raszta színekkel befestve és feliratozva, mint ez:

Drogellenes falfeliratokkal sok helyen találkoztunk, és marihuánát szívókkal is.

Mivel a buszt bárhol megállíthatod, mi csak gyalogoltunk, gyalogoltunk Portsmouth felé, és vártuk, hogy jöjjön és leintsük. Bense felé rengeteg furgon ment el mellettünk, de visszafelé senki nem jött, autóból is csak 6, abból is kettõvel kilométerek múlva találkoztunk, mert az egyik lerobbant, a másik segíteni próbált neki... Míg végül 8 km-nyi gyaloglás után jött a busz. De nem bántuk, gyönyörû ez a hely.

 

ápr. 07. Portsmouth

Reggel újabb túrára indultunk, de elõtte beugrott Dénes a hivatalba a vitorlás engedélyért, ezt ugyanis nem adták oda bejelentkezéskor. Leintettük a buszt, amivel most egy másik irányba mentünk, és láttuk a település modernebb arcát is. Orvosi egyetem, hotel resortok, KFC, modern lakótelepek. A kínaiak a karibi szigetvilágba is átköltöztették magukat, rengeteg beruházásuk van, itt Dominikán még több, mint a többi szigeten. Egyik ilyen beruházás az útépítés. Útközben láttuk, ahogy egy kínai útépítõ brigád építette az utat. A tíz munkásból csak kettõ volt fekete. Roseau-ba, a fõvárosba egy stadiont építettek a kínaiak kínai pénzbõl a dominicai-kínai baráti kapcsolatok ápolására. A rádióban hallgattunk egy telefonos adást, ahol a betelefonálók panaszkodtak, hogy a kínaiak elveszik a lakosság munkáját, õk meggazdagodnak itt, míg a dominikaiaknak egyre rosszabbul megy.

A Morne Diablotin NP-ban túrázunk ma, de Syndicate Forestnek is nevezik a helyet vagy Sisserou Parrot Country-nak, az itt élõ sisserou papagájok miatt. Miattuk választottuk a mai túránkhoz ezt a helyet. Kirakott a sofõr egy útelágazásnál, ahonnan 5 km-t kellett gyalogolnunk a NP bejáratáig. Eleinte száraz erdõn keresztül vezetett a keskeny betonút, két oldalt csak megmûvelt és beültetett földek húzódtak. Itt találtunk az útszélen egy corossol vagy soursop fát, szedtünk róla gyümölcsöt, ami még nem volt érett, de leszedve egy hét alatt beérik. (A Saintes-eken ittunk belõle készült gyümölcslét.)

Majd jött a nedvesebb erdõ, ahol banán-, grapefruit- és kakaófákat láttunk a telkeken.

Mindegyik telken ilyen jellegû házikó állt a kiakasztott táblával, hogy magánterület, belépni tilos.

Az útszélen nálunk kedvelt szobanövények burjánzottak:

Ilyet is sok földön láttunk, de nem tudom milyen növény ez:

A NP területén megtaláltuk az ösvényt, ami a papagáj erdõben vezet fel egy 1100 m magas hegytetõre. Innen még 3 óra fel az út, de ma valahogy nem volt kedvünk feltúrázni. Csak mentünk, mentünk felfelé a dzsungel nélküli esõerdõben, ahol nagyon magasak voltak a fák és összeért a lombkoronájuk, lentre nem jutott elég fény, hogy növényekkel benépesedjen. Kicsit olyan volt, mint otthon egy bükkerdõben túrázni. Egy fél órát mehettünk felfelé, amikor meghallottuk a papagájokat, aztán észrevettük õket. Valamin veszekedtek, vagy egy betolakodót ûztek el, de oda-vissza repültek felettünk és nagyon hangoskodtak. Igaz titokban reménykedtem, hogy majd találunk olyat is, aki egy ágon ücsörög, és hagyja magát fotózni, de ez a természet és nem az állatkert. Innen még mentünk tovább, de aztán Álmi enni kért, leültünk, és már nem volt kedvünk felfelé menni csak le.

Dénes vizet vesz:

Visszafelé megkóstoltunk egyet a lehullott grapefruitok közül.

Ha valaki szereti azt a grapefruitot, amit otthon a boltban lehet kapni, akkor erre vagy azt mondaná, mint én, hogy ilyen finomat még életében nem evett, vagy elégedetlen lenne, mert nem elég keserû, és mert édes... Nálunk sikert aratott. Dénes, Álmos nem rajongói, de ezzel elégedettek voltak. Nincs arcfintor, mert csak leheletnyit keserû, és édeees!

Az útszéli fák alól annyit gyûjtöttünk, hogy megtelt a hátizsák. Valószínûleg szezonja van, mert ez most a legolcsóbb gyümölcs a szigeten, 3 kerül 200 ft-ba.

Idefelé a buszos érdekes módon 200 ft-tal többet kért, mint akivel visszafelé mentünk a településre... Persze buszjegy nem létezik.

Holnap megyünk tovább Roseau-ba, a fõvárosba, ahol újra találkozunk Áronnal és új vendégeivel.