2011. márc. 28. - 29.

Guadeloupe (Fr.), sátras túra esõben a La Soufriere-nél

 

márc. 28.

Semmi mágia. A családom nem alakult át itt az esõerdõben. Velük csak túra közben találkoztunk. Annyira ide illettek, hogy a Bonjour, Bonjour nekem nem volt elég, ez a fotó is kellett. És mert a mai napról ez a kedvenc képem, nem bírtam kivárni, míg idõrendben sorra kerül, hát vele kezdtem.

Guadeloupe francia sziget, és a franciák igyekeznek is, hogy ezt az ideutazók így is érezzék. Nem csak a bagettjükre, az import francia sajtokra, borokra, a francia rendszámú Peugeot-kra, Citroenekre, Renault-kra, a nagy számban itt élõ francia nyugdíjasokra, kutyasétáltatókra, a csoportokban tekerõ versenybiciklisekre gondolok, itt van például a számos jelzett és karbantartott turista ösvény, ami az esõerdõkben vezet. A tourist office-ban kaptunk róluk ingyen egy egészen korrekt térképet, és ráadásul mindegyikrõl egy lényegretörõ leírás is szerepelt a túrázónak fontos adatokkal.

A legnépszerûbb utat választottuk, ami a Guadeloupi NP-ban a Soufrière vulkánhoz vezet. 1484 m magasba emelkedik, jó idõben látszik a tengerparti fõvárosból, Basseterre-bõl, de ma nincs jó idõ. A felhõk akkorák, hogy agyonnyomják a hegyet. 1150 m-ig betonút visz fel az esõerdõn át. Onnantól mindenkinek gyalog kell megmásznia a maradék 330 m szintet a kráterhez. A környéken vezet még néhány túraút, például vízesésekhez is. Kocsi nélkül egy napba nem fér bele minden, ezért sátrazni fogunk.

A hajót Pigeonnál hagytuk horgonyon, és mi a fõvárosba utaztunk a francia pénzbõl épült utakon, egy vadi új, modern, tiszta helyi buszon. A buszpályaudvaron azonnal átszálltunk egy másik kényelmes helyi buszra, ami a 600 m magasan fekvõ St. Claude-ba vitt. A nem éppen ideillõ kínai boltban vettünk bagettet és csokis kekszet. Sajtot, kolbászt, tartós tejet hoztunk a hajóról, ez így elég is lesz a két napra. Víz meg mindenütt folyik egy esõerdõben, ezért csak egy palackot hoztunk. Itt St. Claude-ban elért minket az esõ lába, de ahogy Dénes mondta Álmit biztatva: "csak elõre van, nincs hátra". Keresztül sétáltunk a hegyi falun. Mindenki kérdezte, hová ekkora zsákokkal meg a gyerekkel, miközben mellettünk sorra húztak el a bérelt autók a turistákkal. "Csak nem a hegyre???!!! Jó utat, sok szerencsét!"

Itt értünk be a NP-ba:

Álmi az ismeretlen, fényes, zöld levelekkel:

A lombkoronában élõ növények:

1000 méter magasan van egy vulkán ház, amit zárva találtunk, és a betonút folytatását is. A sok autó itt parkolt le, innen egy kellemesen kiépített ösvény vitt tovább az esõerdõn keresztül 1150 m magasra. A vulkán ház mellett találtunk egy langyos vizes, kiépített medencét. Már most beugrottunk volna, de akkor biztos nem megyünk tovább. Belógattuk a kezünket, de visszafelé nem elégszünk meg ennyivel. Az ösvényen keresztül kasul folytak a kis patakok, volt amelyik langyos vizû, volt amelyik hideg és vasas ízû.

És ezen az ösvényen találkoztunk össze velük:

1100 méteren kiértünk az esõerdõbõl, de mért nincs nekünk szerencsénk??? Bekerültünk a felhõkbe, a vulkáni kúpból semmi nem látszott, az esõ szitált, egy kolibri elõttünk iszogatott egy bokor virágaiból. Végülis itt vagyunk, képeslapokon meg már láttuk a hegyet. A hegyoldalban szerpentineztünk, az esõ egyre jobban esett, helyenként olyan széllöketeket kaptunk, hogy Álmit arrébb rakta. Nagyon gyorsak voltunk, egyszer se álltunk meg pihenni a 330 m szintemelkedésen. A hideg, az esõ energiát adott. Álminak hoztunk esõkabátot, ami ugyan nem ázott át, ellenben úgy befülledt, hogy neki is ki kellett csavarni a pólóját, amikor a kráter pereménél bebújtunk a kis bunkerba, amit nem építettek hiába. Minden bolond, aki nem fordult vissza, itt végezte.

Majd szét fagytunk a trópusokon... Lefagyott kezekkel lecseréltem a pántos pólómat egy száraz hosszúujjasra, kicsavartam a zoknijainkat, Álmin a pólóját, gatyáját, ettünk, fotók is készültek:

Semmit nem láttunk a kráterbõl, akkora köd volt, szakadt az esõ, itt kaptuk a legerõsebb széllökéseket. Rohantunk lefelé, az ösvényen patakokban folyt a víz, teljesen kihûltünk, szétfagytunk, mire az esõerdõbe beértünk. Ott kellemesebb volt, és a végén a vulkán háznál a langyos fürdõ még égette is a bõrünket.

A ház teraszán letelepedtünk, itt fogunk sátrazni.

A terasz környékén mongoose-ok kémleltek kaja után. Valaki hagyott itt néhány elázott szendvicset, azokat odadtuk nekik meg a madaraknak.

Kilátás a parkolóra:

 

márc. 29.

Éjszaka egy pár feljött autóval, a teraszra jöttek, de gondolom meglátták a sátrat, és el is mentek azonnal. Egész éjjel esett, egy kutya valahol a távolban vonyított, annyi különféle madár csicsergett, hogy életünkben nem sátraztunk még ilyen madárzajos erdõben, a terasz teteje felett volt egy diószerû fa, amirõl hullottak a "diók" a tetõre, a patakok körülöttünk csobogtak lefelé, a két matrac, ami befért a sátorba, nem volt elég hármunknak, szóval nem sokat aludtunk. De mégis jó volt.

Az esõ nem akart elállni reggel se. 9-ig fenntartottuk a sátrat, bár Dénes pánikolt, hogy mi lesz, ha jön egy parkõr és a sátrazásért 500 eurora büntet.

Jöttek turisták, sokan vissza is ültek a kocsiba, voltak akik a teraszon nézelõdtek, voltak, akik mint mi tegnap, neki indultak, aztán sokan vissza is jöttek egy fél óra múlva. Végül Dénes elment egyedül, zsák nélkül az egyik vízeséshez, esõben. Visszabújt a vizes ruhákba és másfél óra alatt megjárta. Álmi addig a melegvizes medencében pancsolt az esõben.

Lefelé menet St. Claude-ba:

Basseterréig gyalogoltunk, addigra kiértünk a felhõkbõl a tûzõ napra és megszáradtak rajtunk a ruhák. És ahogy visszanéztünk a hegyre, egy pillanatra kilátszott a felhõkbõl a legmagasabb rész:

Basseterrében a kertvárosi részben találtunk egy karambola fát, teli volt érett gyümölcsökkel, szedtünk néhányat. Életünkben elõször kóstoltunk karambolát, ez az érett narancssárga isteni (Vikitõl hallottam, hogy zölden is le lehet szedni, meg lehet venni, mert az állásban megérik):

A hajón Álmi palacsintát kért vacsorára, és a nyers tésztát kérte rá öntetnek...