(Minden oldalunkon, ha homályos a fotó, akkor zoomoljatok ki kicsit, mert úgy adja az általam tervezett valódi nézetet.)
6.45-kor elhagytuk Simi kikötőjét. 40 tmf a török szárazföldi település, Marmaris. 10-15 csomós hátszélben vitorláztunk. Dénesnek nem volt kedve spinakkert húzni. Félt, hogy a félórás munka után szedheti is le, mert erősebb lesz a szél, vagy mert gyengül, és szétrázzák a hullámok. (Az utóbbi jött be.)
A török part ugyanolyan kopár, sziklás, mint a görög szigetvilág. Viszont megjelentek a tradicionális török turistaszállító hajók, a guletek. Ezzel Simiben találkoztunk, és ettől a gyönyörű helytől és egyben Görögországtól ezzel a képpel búcsúzunk:
"Katalinka, szállj el, jönnek a törökök..."
Első emlékem a törökökről még ovis koromból. Olyan mélyen bevésődött, hogy ez jut eszembe először a török szó hallatán. Aztán az Egri csillagok, amit az első osztály utáni nyári szünetben olvastam ki. Álminak most ennek az útibeszámolónak az írásakor, egyhónapi törökországi tartózkodásunk után, egész más. De egyelőre még csak készülünk belépni Törökországba. Ezt mutatja a sárga zászló, amit felhúztunk a török zászló alá.
Elérjük a hatalmas a Marmarisi-öblöt. Nagyon szép hely és nagyon zöld. Persze itt is akadnak kopár sziklafalak a parton.
Welcome to Turkey! Welcome to Marmaris!
Fél 4-kor kötöttünk ide a Marmaris Setur Marina mólójához, hogy bejelentkezzünk Törökországba. A terv az volt, hogy gyorsan elintézzük a bejelentkezést, és indulunk is egy közeli, egyórányira fekvő szupernek jellemzett kikötőbe (neve Marmaris Marina, térkép bal felső sarok, hogy szuper, azt a noonsite-on olvastuk), ahol 2-3 hetet maradunk.
Meleg volt nagyon, Dénes feszült volt, mint minden bejelentkezés előtt. Szépen felöltöztünk, én is zártabb ruhát vettem, mint szoktam, hiszen muszlim földön vagyunk, és elindultunk.
Téves információk és a meleg miatt enyhén szólva rossz hangulatban siettünk a kikötőből be a város fedett bazársorába, ahol egy kis irodában megvettük a Transit Log-ot első lépésként (45 euro). Ezzel be is fejeződött mára az ügyintézés, mert a customs, a port police, a health office, a harbour master bezárt.
Elkövettünk egy hibát. Dénes bement újra a kikötő recepciójára, ahol közölték vele, hogy ha nem maradunk itt éjszakára, akkor is ki kell fizetni a kikötődíj felét, 10 eurot. Másfél óráért?! Igen.
Rövid idő alatt eldöntöttük, hogy meglógunk. Nem sikerült. Egy motorcsónakos emberük már várt bennünket a hajónknál, hogy bevezessen a kikötőbe az új helyünkre, ha mégis inkább maradnánk. Igazán vendégmarasztaló hely.
Azonnal zuhanyoztunk, vásároltunk, és este 9-ig sétáltunk életünk első török városában. Újra a fedett bazárban egy hassle free shop előtt, ahol nyugodtan meg lehet nézni a portékát, és nem kell aggódni, hogy a török árus a turista nyakába akarja sózni az egész boltot:
Gyümölcsízű zselékockák porcukorban, kókuszreszelékben megforgatva (megkóstoltuk, nem szeretjük):
Van egy kis erőd, már látszott a hajóról, amikor bejöttünk a kikötőbe. Most meglátogattuk.
Albánia óta nem láttunk mecsetet. Most itt vannak újra. Még Tirana (Albánia fővárosa) főterén bementünk a mecsetbe. Figyeltük, mit csinálnak a muszlimok. Mi is levettük a cipőinket, de nem mostuk meg a lábunkat. Beengedtek engem is, de nem lehettem együtt a férfiakkal. Az egyik muszlim férfi felküldött a minaretbe vezető csigalépcsőn a galériára, ahol nem láthattak a férfiak, de én mindent végignézhettem. Csak feküdtem a finom szőnyegeken, néztem a mecset falára festett díszítéseket, és hihetetlenül jól éreztem magam. Dénest közben lent próbálták rávenni, hogy csatlakozzon az imádkozókhoz. Álmi felszökött hozzám, nem tudták megállítani, pedig neki is lent kellett volna maradnia.
Ezek a képek is készülhettek volna Albániában. Itt is iránytaxik (furgonok) mennek a közeli településekre, mi is utaztunk velük. És a háztetőkön ott vannak újra a hordók.
Megtaláltuk hamar a játszóteret is, aminek Álmi annyira örült :)
Marmarisban sokkal gondozottabbak az épületek, mint amiket Albániában láttunk. Itt az idegenforgalom jelentős, a jachtkikötők tele vannak vitorlás- és motorosjachtokkal, hozzák a pénzt. De az utcákon a hangulat nagyon hasonló.
Az öltözködés is meglepett, talán ez is a turizmus miatt van. A nők az üzletekben, az irodákban vékony pántos pólókban mosolyogtak ránk. A turisták bikiniben lófráltak az utcákon. Az útikönyvben olvastuk, hogy 50 km-rel beljebb már nem ilyen kép fogad. Most mindenesetre én voltam az utcán a legfelöltözöttebb nő (póló, térdnadrág).
A kikötői éjszakán nem aludtunk túl sokat. A bárokból, éttermekből hajnalig szólt a zene, az orrkabinba bedugta a fejét egy macska, akkorát sikítottam, hogy megijedt és kiugrott. Másnap éreztük az orrvitorlán, amit csak lehúztunk, és a fedélzet bal oldalára kötöztünk, hogy megjelölte szagmintával.
Reggel folytattuk a bejelentkezést. A kikötő közelében volt a health office, port police, customs. Más EU-s országok 3 hónapra kapnak vízumot 10 euro-ért, mi hiába vagyunk EU, csak 1 hónapra kaptunk, és fejenként 20 euro-ért. Akárcsak Görögországban, most is sikerült letörni a jókedvünket (ott is csak 1 hónapot maradhattunk, pontosabban a hajó). 3 hónapot terveztünk itt is eltölteni, mert utazni akartunk mindenfelé. Most tervezhetjük újra az utunkat.
Ezután besétáltunk Marmarisba, megkerestük a harbour mastert, aki az összes papírunkat, amiket kaptunk, lefénymásolta, majd vele együtt kitöltöttük a transit log-ot. Még Simiben hallottunk egy rémtörténetet. A hajós pár kitöltötte ugyanezt a transit logot, de az ország elhagyásának helye mellé csak egy települést írt be. Szíriába készültek, de úgy alakult, hogy vissza kell menniük Görögországba. Kijelentkezéskor mondták nekik, hogy vagy fizetnek 250 eurót, vagy elmennek arra a helyre, amit elhagyási helyként a transit logra beírtak. Fizettek. Mi ennek hatására rengeteg helyet beírattunk. (Most, amikor ezt a beszámolót írom, egy hónap telt el. Finikében jelentkeztünk ki az országból. Nem szerepelt a transit logunkon, senki nem tette szóvá, és nem kellett semmit fizetni.)
És végre itt vagyunk álmaink kikötőjében (a horvátországi Rogoznica Frapa is az volt, ahonnan elindultunk erre az útra). Gyönyörû helyen, közel és mégis távol Marmaris hangzavarától. A kikötőből ingyen visz be reggel és este komp Marmarisba, iránytaxival lehet visszajönni (2.50 török líra=400 Ft).
Az eredeti terv szerint 3 hónapot akartunk Törökországban eltölteni. Ebből az első hónapot itt a kikötőben. Dénesnek dolgoznia kellett, tudományos cikket írni a volt munkahelye számára, amire megkapta a pénzt. Ez egy jó lehetőség, hogy menet közben feltöltsük az apadó kasszánkat.
Egy vitorlázó könyvében olvastuk, hogy a vitorlázás olyan, mintha kiállnánk a szakadó esőbe, és tépegetnénk a 100 dollárosokat. A kikötőben sok vitorlázóval beszélgettünk erről. Egy kanadai pár például arról panaszkodott, hogy milyen ciki, nem mehetnek minden nap étterembe ebédelni a többi kanadaival, mert fogytán a pénzük. Szegények, valahogy nem tudtam őket sajnálni. Tény, hogy sok vitorlázó keres munkát vitorlás útja során.
Erről a kikötőről még Nisiroson hallottunk a szomszéd hajóstól. Nagyon kellemes és olcsó, hónapokat pihennek itt a hajósok, akik a Vörös-tenger felől jöttek, sok külföldi tartja itt a hajóját egész évre vagy csak télre. Amit nem tudtunk, hogy előre kell jelentkezni. A kikötő tele volt. Szerencsére kicsik vagyunk, így egy stég legvégére állíthattak, ami nem volt senki helye. Miattunk leszerelték a szomszéd parabolaantennáját, ami a stég végén állt, és nem tudtunk volna miatta kilépni. Kérdezte is, hogy mikor megyünk már el, mert nagyon szeretné már nézni a TV-t.
Az irodában, amitől teljesen el voltunk ájulva (keleti kényelem) közölték, hogy a helyen egy-két napot maradhatunk, de szó se lehet 1 hónapról. Foglaljunk máskor előre helyet. Elég kellemetlen. Dénesnek dolgoznia kéne, és ezt horgonyon nem tudjuk megoldani. Egy tudományos cikk írásához nyugalom kell. Nem lehetünk ott Álmival, mert akkor nem tud tőlünk gondolkodni. De horgonyon hogyan szeparálódjunk. Ehhez egy nyugodt kikötő kell, mint ez itt. Mondtam neki, ne bánkódjon. Ahová állítottak, az tulajdonképpen nem hely, vagyis nem foglalunk el mások elől már lefoglalt helyet. Itt csak arról lehet szó, hogy nem akarnak velünk szerződést kötni, mert akkor jóval kevesebb pénzt kellene fizetnünk, mintha napokra számláznának. Maradjunk 2 hetet, ez alatt próbálja megírni a cikket, aztán vitorlázzunk tovább. Így is lett.
A kikötő, ha van szerződésed, nagyon olcsó. Nekünk szerződés nélkül 15 euróba került naponta, ami szintén nagyon jó ár. Ráadásul a kikötődíjban benne van az úszómedence pezsgőfürdővel, napozóágyakkal, továbbá a klimatizált, jól felszerelt konditerem, szauna, gyerekeknek játszóház, játszótér, ha van wirelessed, akkor ingyen internetezhetsz a hajódról, ingyen komp Marmarisba. Ami nekem még nagyon tetszett, az a klimatizált mosdó. És volt mosoda is self service (saját használatú) résszel :) Ez egy álomkikötő! Magasan felülmúlja a Marina Frapát Rogoznicában.
Kellett ez a két hét mindannyiunknak. Jó egy kis időre megállni és egy helyben maradni, szárazföldi életet élni, emberekkel, gyerekekkel napi kapcsolatban lenni.
A kikötői élet nagyon kellemes volt. Azt, hogy szinte azonnal kialakult a mindenkinek megfelelő napi menet, a kikötő ingyenes szolgáltatásainak köszönhetjük. Reggeli után Dénes munkához látott a hajón, mi Álmival körbejártuk a kikötőt ( ő a bicajával), majd irány a játszóház, a játszótér, az úszómedence. Itt váltott Dénes, jött kikapcsolódni, közben Álmira vigyázott, én pedig a hajón ebédet főztem. Közös ebéd, utána a két fiúnak szieszta. Addig én a játszóház árnyékos teraszán a képes útibeszámolókat írtam. Alvás után Dénes dolgozott tovább, Álmival pedig megismételtük a délelőtti programot. Dénessel ismét a medencénél váltottuk egymást. Én mentem a konditerembe, utána vigyáztam tovább Álmira, majd jött a vacsora, és a család utána együtt tevékenykedett. Bevásárlás, séta a kikötőn kívül, belül. Miután Álmi lefeküdt, Dénes még dolgozott. Ez volt egy általános nap, de Dénes is igyekezett beiktatni minden nap konditermet. Volt, hogy mind3an együtt mentünk, és Álmi játszhatott a gépeken, vagy a szivacson bukfencezett a hűvös helyiségben.
Ez a mi stégünk, az Echo. A stégeknek az Alfa, Bravo, Charlie, Delta, Echo, Foxtrott, stb. neveket adták. (Ezek a NATO által az ABC betûihez rendelt szavak, amelyek segítségével bármit lebetûzhetünk rádiós kommunikáció esetén például a hajózásban, repülésben.)
A hajónk nevét mindig így kellett végigbetűznünk a VHF rádióban: Mike'Echo'Lima'Alfa'Mike'Papa'Hotel'Yankee'Romeo'Uniform'Mike.
Ha követjük Álmit a stégen, akkor eljutunk a játszótérre és a mellette álló játszóházba, ami több helyiségből állt, és tele volt játékokkal, könyvekkel.
Rajzoltam a pólója hátára egy majomfejet, mert ő a Bad Monkey. Dénes egy eseménytelen vitorlázás közben kitalált hozzá egy versikét: "Hé öreg, na ezt kapd ki! Adidasz a bokámon a térdzokni. Nájki a cipőm, Szpídó a gatyám, bed manki a pólómon, Katalin a mamám."
Álmi első gondolata, ha majd később Törökországról kérdezzük, ez a játszóház lesz. Sok órát eltöltött itt a mi nagy örömünkre. Itt értette meg, miért tanítjuk angolul. A vitorlázók, a sok kis angolul beszélő gyerek a hajókról mind angolult szóltak hozzá. Igyekeztünk megtanítani, hogy a leggyakrabban elhangzó kérdéseket megértse és megválaszolja.
A kikötőben volt jó néhány macska. Hajósoké ill. a kikötőben élő cicák, akiket a hajósok és a kikötő dolgozói etettek. Kellemes játszótársak Álminak, már amíg bírták az Álmi diktálta játékokat. A többi gyerek is imádta őket, a felnőtteknek elegük volt belőlük. Beugráltak a hajókra. Mindenki moshatta ki a kokpitpárnákat. Ha öt percre elhagytuk a hajót, akkor is be kellett miattuk zárni. A mi fedélzetünk és kokpitunk is bûzlött. Még nem voltunk tapasztaltak, amikor egyikük bejött az orrkabinba, és megjelölte az egyik paplant, a falat, a szivacsot, a főkabinban meg az asztal tetejét és Dénes laptopjának tetejét. Elég durva szagok voltak bent. A paplant ki is dobtuk, amúgy se volt már rá szükségünk a meleg miatt.
Álmi csúszdáztatta, hintáztatta őket. A macskákról eszembe jutottak az Aigina szigetén összeszedett csótányok. Ez még akkor volt, amikor Kriszta és Pali meglátogattak minket Görögországban. Akkor ott ötöt csaptunk le összesen, és azóta nem találkoztunk többel.
Most az egyik pillepalackban maradt egy kis meggyszörp, felhörpintettem és közben valami nagy darab morzsa is jött vele. Biztos Álmi kajás szájjal ivott belőle, gondoltam. Kivettem a morzsát a számból, és úr-is-ten, mi ez?! Ez egy döglött csótány. Fúúúj! Borzalmas! Csokit gyorsan!
Próbáltunk utána ezzel a módszerrel csótányt fogni, de eredménytelenül. Nem tudom, hogy vannak-e még a hajón, azt se, hogy ez velünk volt-e végig, vagy itt a kikötőben jött a hajóra.
Álmi vízzel való kapcsolata rengeteget fejlődött itt. Amire nekünk nem sikerült eddig rábeszélni, arra egy majdnem 6 éves izraeli kisfiú, David simán rávette. A vízben pancsolással semmi gond nem volt, de hogy beleugorjon a vízbe, arra nem bírtuk rávenni, hiába ugráltunk előtte be. Most új korszak köszöntött be a vitorlás életünkbe.
A kikötő otthonos volt a rengeteg növénnyel.
Az épület a nagy, piros keretes ablakokkal az ingyenes, klimatizált konditerem. Futógépek, crosstrainerek, szobabiciklik, gépek, súlyzók a kar-, váll- és hátizom erősítéshez. Mindig vittem a laptopom, a Rubint Réka tornadvd-imet és az egyik szőnyegen tornáztam az 5 km-es bemelegítő futás után.
Dénesnek sikerült ebben a két hétben befejeznie a munkát. Csináltunk Marmarisban egy nagybevásárlást, feltöltöttük vízzel a nagy tartályt és a kannákat, kifizettük a 2 hetet (persze egy szót se szóltak, hogy mit keresünk még mindig itt).
Utolsó naplementénk a kedvenc kikötőnkből.
Délután 6-kor kimotoroztunk a kikötő melletti horgonyzóhelyre. A két hete tartósan fújó Ny-i szeleknek kitett horgonyzóhelyen idegesítően dülöngéltünk, próbáltuk úgy felfogni, hogy akklimatizálódunk a vitorlázáshoz. Álmi mindenképp akart úszkálni a vízben, ezért a hajóról leeresztettük az erősen hullámzó vízbe, úszkált egy picit kargumikkal, aztán este kint a kokpitban megnéztük a Lecsót (rajzfilm egy párizsi mesterszakács patkányról).
