Amerikai Virgin-szigetek, St. John sziget, Chocolate Hole, 2010. december 20-31.
(Minden oldalunkon, ha homályos a fotó, az a böngészőtök beállítása miatt van. Zoomoljatok ki kicsit, mert úgy adja az általam tervezett valódi nézetet. Nálunk pl. a Firefoxban 80%-ra van kicsinyítve.)
Néhány sort átkopiztam az Amerikai Virgin-szigetekről a wikipédiából, de utána jön a mi beszámolónk :-)
"A Virgin-szigetek őslakosai karibi törzsek és aravakok voltak, a szigetekre az európaiak közül Kolumbusz jutott el elsőként 1493-ban, második útján, és ő nevezte el Szent Orsolyáról és az őt követő szűz nővérekről. A következő háromszáz évben a szigetek gyakran cseréltek gazdát, így például volt spanyolok, angolok, hollandok, dánok, franciák, sőt a Máltai Lovagrend fennhatósága alatt is. A Dán Nyugat-indiai Társaság 1672-ben telepedett le St. Thomason és 1694-ben St. Johnon. St. Croix-t 1733-ban vásárolták meg Franciaországtól. 1754-ben váltak dán koronagyarmattá.
A 18. és 19. században a rabszolgák által megművelt cukornádültetvények jelentették a gazdaság alapját. A rabszolgaságot 1848. július 3-án törölte el Peter von Scholten kormányzó. A gazdaság ezután hanyatlásnak indult, a dán államkincstár többször is kénytelen volt jelentős összegekkel támogatni a szigeteket. A 20. század elején már fölmerült a szigetek Egyesült Államoknak történő eladása, de az üzlet egy ideig nem jött létre, Dánia próbálta reformokkal segíteni távoli birtokait. Az I. világháború, és azon belül a tengeralattjáró-háború miatt az amerikaiak aggódni kezdtek, hogy ha Dánia német kézbe kerül, akkor a szigetek is. Ezért, mint már korábban, de sikertelenül, újra terítékre került a tulajdonosváltás. Néhány hónapnyi tárgyalás után akkori áron 25 millió dolláros árban egyeztek ki a felek, a megállapodást nagy többséggel szavazta meg a dán parlament. A megállapodás 1917. március 31-én lépett hatályba, ekkor nevezték át a területet Amerikai Virgin-szigeteknek. 1927-ben a szigetek lakosai amerikai állampolgárságot kaptak."
2010. dec. 20. St. John, Chocolate hole
St. John, mint szinte az összes Virgin sziget dimbes-dombos és nagyon zöld. Az '50-es években idelátogató Laurence Rockefellernek köszönhetjük, hogy ma a sziget kétharmada tanösvényekkel kényeztető nemzeti park. Nincs gondunk a szmoggal, mint otthon Pesten lenne, különösen így télidőtájt. Néhány túrautvonalat kinéztünk magunknak, összevetettük azzal, amit az helyiek javasoltak, végül egy körtúra mellett döntöttünk (Reef Bay trail - Petroglyph trail - Lameshur Bay trail - Bordeaux Mtn trail), amin megnéztünk egy vízesést, az 1800-as évekből egy cukornád-feldolgozó maradványait és két öblöt. Összesen olyan 12 km-t túráztunk.
Álmit nem érdekelte a túra, mégis alig várta, hogy induljunk, mert stoppolnunk kellett, és így újra autózhatott. Nagyon rendesek a helyiek, azonnal megálltak, két stoppal el is jutottunk az ösvényig, közben megtanultuk, hogy a szigeten nem a nálunk használt kézmozdulattal intik le az autókat, az itt sértő mozdulatnak számít, hanem a mutatóujjat kell felmutatni.
Az 1700-as évektől 1850-ig körülbelül 100 cukornádültetvényt hoztak létre a szigeten többnyire a dánok(a sziget 1917-ig a dánoké volt), amikhez ki kellett irtani az erdőket. Később az amerikai kontinensről hoztak be új fákat, növényeket, ma ezek alkotják a sziget flóráját.
Most az egyik ültetvényen sétálunk. Nehéz elképzelni, hogy itt egykor cukornádmező terült el. Ahol Dénes megy, ott az ösvény. Ez valamikor szekerekkel jól járható volt. A rabszolgákkal mesterséges vízelvezető patakmedreket építtettek a domboldalakba, rengeteg ilyet találtunk az út során. Még álltak a rabszolgák útszéli házainak maradványai is, amikhez az építőanyagot halott koralltömbökből vágták ki (ebből könnyebb volt, mert puhább, mint a vulkáni kőzet, ami a szigetet felépíti), a cementáláshoz a meszet korallok égetésével nyerték.
A Dominikai Köztársaság fővárosában, Santo Domingóban már fotóztunk ilyen fát a botanikus kertben. A törzse nagyon látványos, nem könnyen felejti el az ember. Ez egy kapokfa, aminek az ágain magok teremnek és ezek lassan kibolytosodnak, kiszálasodnak. Amolyan vatta külsejűek lesznek, csak épp nem szívják be a vizet, ezért például kedvelt töltőanyag kerti ülőpárnákba, hintapárnákba, a hajóra kokpitpárnákba.
Egy hatalmas levél, amit fátyollá alakítottak talán a hernyók.
Fakírok fája:
Vadon növő ananászkaktusz:
Álmival egész jó túrázni, nem kell rá várni, nem kell miatta lassítani a tempónkon, persze mindig kell legyen valami közeli cél, amiért érdemes lelkesednie. Most például néhány lépés, és megérkezünk a várva várt vízeséshez:
"Isteni ez az édes víz!"
A sziget tele van mongoose-okkal, az ültetvényesek hozták őket ide réges rég azért, hogy elkapják a patkányokat, de helyettük a madarakat és a földre rakott madártojásokat vadászták le. Elkapják a kígyókat is. Reméltük, hogy látunk ma egyet, de nem gondoltuk, hogy ilyen szerencsések leszünk, mert ez itt ma már a második, amivel összefutunk. Inni jött. Az elsőt a fakírok fája után láttuk meg, ahogy egy galambra vadászott. Egyébként Vieques-en a Sun Bay-ben láttam már egy mongoose-t, de akkor még nem tudtam, hogy amit látok, az micsoda.
A vízesés körüli sziklákba 2500 éve taino indiánok emberfejeket véstek be:
Tényleg kicsi ez a világ! A vízesésnél fürödtünk, amikor jött két lány és az apukájuk, és magyarul szólítottak meg. Nagyváradiak, de már rég Floridában élnek. St. Thomas szigetére jöttek egy hétre, ide csak átugrottak egy napra szétnézni...
A cukornádat fel is kellett valahol dolgozni. Ez az üzem a tengerpart közelébe épült, száz méter séta még, és a sós vízben lehet megmártózni, de ezt kihagyjuk, még csak most jöttünk ki az édesvízből, nem vágyunk a sósba.
Az ültetvényeken a cukornádat lóerővel működtetett présgépben dolgozták fel.
Santo Domingo-ban egy múzeumban már láttunk ilyen gépet. A rabszolgák feladata volt, hogy betolják a nádat, a lovak körbe-körbe jártak és megforgatták a hengereket, ami kipréselte a nedvet a nádból.
A kipréselt nedvet ezután többször is felforralták, majd a végső forralás után hagyták kihűlni egy lapos edényben, amikor is a cukor kikristályosodott. Ma a főzőterem a denevérek lakása:
1850 körül egy gőzgéppel működtetett présgépet építtetett a dán tulajdonos. Ekkor már felszabadították a rabszolgákat, és jól jött egy ilyen gép, mert mellé kevesebb ember kellett, mint a lóerővel működtetett préshez. De hamarosan vége lett az ültetvénynek, mert az európai cukorrépából sokkal kifizetődőbb lett cukrot készíteni. Már csak úgy volt igaz a régi mondás, hogy olyan gazdag, mint HAJDANÁN egy cukornádültetvényes.
Óriási remeterákokkal játszanak Álmiék:
Vadszamarak az ösvényünkön:
Kilátás a Lameshur-öblökre, ezekhez vezet tovább az ösvényünk.
Végre leértünk a tengerpartra, ahol az ültetvényes tengerre néző kúriájának a maradványai álltak. Nem nagyon érdekeltek a romok, rohantunk tovább az árnyékos szőlőfák alá. De korai volt az örömünk.
Reggel mondta az egyik autós, aki felvett minket, hogy délután 3.30 körül kezdenek az emberek a strandokról hazaáramlani, akkortól érdemes újra stoppolnunk. Nos azok az utálatos no'see'ums-ok (mákszemnyi csípős legyek) kb. ekkor jelennek meg a strandokon, és elviselhetetlenné teszik az ottlétet. Előző alkalommal már írtam mi hat ellenük, hát még nem volt időnk felkészülni a védekezésre, még nem vettünk se fokhagymát, se speciális babaolajat, szóval majd megőrültünk, amíg az ebédet megettük az árnyékos padon. A fejbőrt ugyanúgy támadják, mint a testrészeket, kibírhatatlanul csípnek. Álmi is csak a fotó kedvéért húzta le a fejéről a törcsit.
Itt is találkoztunk mongoose-okkal, a padok alatt mászkáltak, kaja után kutattak. Aztán az asztalok tetejét nézték át, egyikük kilopta a kenyeres zacskónkból az utolsó szeletet. Láttuk, ahogy leugrik vele az asztalról, és beszalad a szanzamérák közé. Strandolók mesélték, hogy ügyesek nagyon, a zsákokat is kinyitják.
Rohamevészet után rohatunk a vízbe. Dénes talált egy újabb búvárszemüveget és pipát, ez már a sokadik, lassan boltot nyithatnánk, mind márkás, drága darab.
Utána újabb küzdelem a máklegyekkel, majd magunk mögött hagytuk őket, ahogy egyre meredekebben emelkedtünk felfelé az ösvényen a fantasztikus növényzet között. Láttunk egy fiatal őzet, sokáig állt olyan négy méterre tőlünk, aztán megijedt, amikor bekapcsoltam a fényképezőt. Előttem az út:
Mögöttem az út (a fiúk rég lehagytak, nem várták meg, amíg a sok homokot kiürítettem a cipőmből):
Kilátás a sok apró és lakatlan Virgin-szigetre és Coral Bay-re.
Négy stoppal jutottunk vissza Csoki-öbölbe. Jókat beszélgettünk a helyiekkel, itt derült fény a 3.30 és a no'see'umsok kapcsolatára, kaptunk egy újabb tippet no'see'umsok ellen (ne az off-fal, hanem a Repell márkájú szúnyogriasztóval próbálkozzunk). A karibi szigetek közül Dominikát (nem tévesztendő össze a Dominikai Köztársasággal) mondta mindenki a legszebb szigetnek, viszont sok hajós jön onnan azzal a hírrel, hogy betörtek a hajójára. Montserrat is szóba került, mindenki azt mondja, hogy azóta haltak meg a korallok, mióta 14 éve kitört rajta a vulkán.
Hazaérve teleittuk magunkat szőlőszörppel, Álminak betettem a Happy Feet mesét a császárpingvinekről, és Dénessel újabb naplementés vadászatra indultunk. Egy kis sügért, egy nagyszemű piros halat és egy pöttyös drumot lőtt Dénes, ez utóbbi nagyon különleges külsejű, most először akadt a nyíl végére. Itt a képe a határozónkból:
Remek nap volt, és este végre én nyertem Carcassone-ban. Karácsonyig már nincs esélyem az élre törni, pedig nagy a tét, karácsonykor külön ajándékot kap, aki a legtöbb csatát megnyerte.
2010. dec. 21-22. St. John, Chocolate hole
Esik az eső mindkét nap, ha éppen nem, akkor kint vagyunk a parton vagy sznorkelezünk az öblünkben. Vannak korallos részek, de halottak, viszont rengeteg rajtuk az alga, talán ezért lehet itt annyi szép színes hal. A legszórakoztatóbb, amikor az itt lakó színpompás halrajokba úszunk, amiktől csak néhány centi választ el. Láttunk polipot, murénákat, akkora barrakudát, hogy azt hittem először egy kis cápával nézek szembe. Teknősöket (Álmi a páncéljukat simogatta) és hatalmas pöttyös sas rájákat, amik gyönyörűek és fenségesen úsznak. Kép a határozónkból:
2010. dec. 23. St. John, Chocolate hole
Újra jó az idő, megyünk túrázni. Megint egy hajdani cukornádültetvényen vezet az ösvény, de ez most a sziget északi partjára visz, szerettünk volna itt is szétnézni. Coral Bay-be stoppolunk, felvesz egy férfi, aki a Dominikai Köztársaságból jött át ide dolgozni. Utána egy idős amerikai nő, aki a férjével egy 51 lábas hajón vitorlázta be öt év alatt a Karib-tengert. A hajót már rég eladták, és St. Johnra költöztek. Szeretik ezt a helyet. Mondtuk neki, hogy nekünk is tetszik, csak épp rettenetesen drága.
- Hát igen, ha az ember a Paradicsomban akar élni, azért fizetnie kell - mondta nevetve.
Néha azért pokolivá változik a hely, amikor jön egy-egy hurrikán. Sokan mesélték, hogy tizenéve, amikor Marilyn itt járt, akkor az őt kísérő tornádó lerepítette a házak felső szintjeit. Csoki-öbölben is van egy villa, németeké, tőlük kértünk vizet, levitte a tornádó a ház felső szintjét.
Coral Bay hajói se úszták meg Earl hurrikánt szeptemberben, a parton vitorlások feküdtek, a sekély részeknél árbócok meredtek ki a vízből. Nem időztünk sokat, megkerestük az ösvényt, és elindultunk felfelé az emelkedőn. Mintha a Budai-hegyekben túráznánk nyáron, csak valaki kicserélte a növényzetet az otthoni szobanövényekre. Hamar átértünk a sziget északi oldalára, ahonnan látszanak a brit Virgin-szigetek. Látványra nem nyújtanak semmi újat, épp úgy néznek ki, mint St. Thomas vagy St. John, zöld, dimbes-dombos szigetek, és rengeteg a vitorlás. Hátul a magasabb dombok Tortola szigete.
Ez az öböl is része a nemzeti parknak, ezért a kirakott bójákat kell használni, és az úszó pontonon kell a használati díjat (15 $) befizetni:
A hajdani Annaberg cukornádültetvényen megnéztük a cukornádat feldolgozó üzem maradványait. Három szélmalmot építettek a szigetre, ez volt az egyik, de mellette, arra az esetre, amikor nem fújt a szél, megtartották a hagyományos, ló forgatta présgépet is.
A főző terem, ahol a kipréselt léből sok főzéssel, majd hűtéssel kikristályosodott az értékes cukor:
Kellemes, árnyékos helyet találtunk az ebédhez:
A romoktól az ösvény, amit választottunk öbölről öbölre vitt, strandoltunk az egyik helyen. Hazafelé újra stoppolnunk kellett, de ezen a részen csak a turisták jártak a bérelt autóikkal, általában mind tele. Végül egy pár felvett North Carolina-ból, velük találkoztunk korábban a romoknál. Annyi ideje vannak a szigeten, mint mi, szilveszterre már visszamennek az államokba. Túrázni, sznorkelezni jöttek, vágytak már egy kis melegre. Mi meg úgy mennénk innen a havas hegyekbe!
2010. dec. 24-26. St. John, Chocolate hole
Hogy milyen a trópusokon a karácsony? Nagyon meleg és nagyon zöld. Könnyen találtunk karácsonyfának valót és díszeket. A Sand Dollárok, ezek a hófehér, nagyon lapos, szép mintájú tengerisünvázak épp olyan törékenyek, mint a karácsonyfán a színes gömbök. Álmival az esős napokon hajtogattunk néhány díszt, azokat is feltettük a "fára". A fenyőillaton kívül persze sok más hiányzott a megszokott karácsonyi hangulathoz, de ez most egy trópusi karácsony.
Álminak meséltünk a téli napfordulóról, amit réges rég ünnepeltek ekkortájt az emberek, meséltünk arról, hogy alakult át ez az ünnep a kereszténységgel Jézus születésének az ünneplésévé, illetve a család, a szeretet, az öröm, az ajándékozás ünnepévé. Hogy a legizgalmasabb rész se maradjon ki az ünnepből, Álmi felolvasott nekünk a Télapós mesekönyvéből, és megnéztünk néhány Télapóról szóló mesét, pl. a Polár Expresszt.
Nehogy kihagyjam! Álmi nyerte az egy hónapig tartó Carcassone-versenyt, kapott érte egy mese DVD-t a fa alá (Ben Hur, Robin Hood, Robinson Crusoe ...).
A helyiek feldíszített műfenyőket állítottak a lakásaikba, égősorokkal dekorálták ki a házfalakat, erkélyeket, de nem olyan látványosan, mint Vieques-en vagy Culebrán, amikről mutattam már fotókat a korábbi beszámolókban. Culebrán az egyik amerikai pár az államokból hozatott élő fenyőt a légkondival hűtött nappalijába.
A villák megteltek, rengeteg a turista, minden nap két turnus kajakos csoportot vezetnek az öblünkből vízitúrázni, a "strandunkon" is megjelentek a napozó családok.
2010. dec. 27-31. St. John, Chocolate hole
Dénes hozzálátott a partra kidobott hajók újrahasznosításához. Igaz, már szinte mindent kiszereltek belőlük mások, de még így is sok olyan dolog maradt, ami felhasználható. Például az egyik belsejében olyan teakfákat talált, amikből a kokpit aljára egy rácsos padlót készített, mert a kokpit aljára Biminin (Bahama-szigetek) beszerelt ajtó betört, amikor egy billegésben ráesett a teli benzines kanna.
Leszerelt két szellőzőnyílást is a parti hajókról. Ami a konyhánk fölött volt, az vitorlázás közben a vízbe esett, a fürdőszoba feletti napelemes elszívó motorja pedig tönkrement, ide is kellett egy szellőző. Ezt kicserélni nagy munka, a szülinapomra szeretne vele elkészülni Dénes. Szét kell hozzá szedni a régi keretét, új fákból újat csinálni a megfelelő lyukkal. Fűrészelni, csiszolni, fúrni, ragasztani, festeni, lakkozni, huh.
Az egyik hajó padlójából új ajtókat csinált, amik nem kinyithatósak, hanem kiemelhetők, mint Melamphyrumon is. Ha hátulról fúj az erős szél, és esik hozzá az eső, akkor a mostani ajtónkon beesik az eső. Most, hogy a sok fát csiszolni és lakkozni kellett, kiszedtük a kabinból a mennyezeten futó kapaszkodó fákat. Marathonban (USA, Florida Keys) csak arra volt időm, hogy lecsiszoljam őket, most Dénes le is lakkozza.
Amíg mi csiszoltuk, lakkoztuk kint a fákat, addig Álmi a parton bunkereket épített, járt hajóról hajóra, szerelt, vagy száz rozsdamentes csavart csavarozott ki, kormányzott. Annyira sok kint a felfedeznivaló, mondja, hogy egyszerűen semmire sincs kint elég idő, legjobb lenne, ha kint maradhatna egész nap a parton.
Én is szeretek kint lenni. Gyaloglok, futok ebben a szép zöld környezetben, az úszás mellett ez mozgat meg a legjobban, de az aerobik nagyon hiányzik. Már próbáltam kick-boxot a homokban, de nehéz nagyon, mert nincs stabil talaj alattam. A thai-chival is ez a gond. De nyújtani egész jól lehet, használom a Luperonban tanult jógaelemeket is.
A sznorkelezést se hanyagoljuk, bár Álmi, amikor egyik nap hívtam, nem akart jönni. "Kit érdekel a teknős, a rája, már annyit láttam. Itt van most is az a nagy barrakuda, kit érdekel." Gyerek még, nem elég neki a látvány, ha nem foghatja meg, akkor elveszíti az érdeklődését. Már kívülről fújjuk, melyik halak, melyik részen laknak, szóval mindig arra úszunk, amerre éppen meg akarunk valakit látogatni. Dénes megint talált egy sisakcsigát, a kedvencemet:
A north carolinai párnak ajánlottuk csoki-öblünket snorkelezni, mert panaszkodtak, hogy már annyi öblöt megnéztek a szigeten, de hiába... Kijöttek, nagyon tetszett nekik, másnap is visszajöttek. Nem mintha a halott korall és a pici halak olyan nagy szenzáció lenne, de a ráják és teknősök, ha épp találkozol velük, nagyon feldobják a hangulatod. Kikérdeztük azokat, akik sznorkelezni viszik ki a turistákat, és ők se tudtak jobbat mondani. A prospektusok persze fűt-fát ígérnek, de a valóság sajnos egész más.
Szeretem ezt a helyet, írtam már? Annyira zöld, annyira virágos, és annyi újfajta madár van. És sok a leguán. Úgy mászkálnak a villák udvarán, mint a macskák. Az illatokat csak egy-egy eső tudja elnyomni. Átkeresztelném az öblünket Görögdinnye-öbölre, mert mindig görögdinnye illat van a hajónk körül a levegőben. Na persze a domboldalakba épített luxusházikók is megérdemlik a figyelmet. Ahány ház, annyiféle luxuselem. És hozzá a kilátás! Csak fel kell sétálni valamelyik domboldalba, és előttünk van a rengeteg apró sziget és a határtalan karibi víztömeg, telepöttyözve fehér vitorlásokkal. Innen fentről sokkal pazarabb a látvány, mint a vízen bukdácsoló hajókról nézve a szigetek. De a no'see'umsok miatt sokat szenvedünk, még egy dolog, ami miatt biztos, hogy nem ez a földi paradicsom. Néha reggelente a hajó tele van velük, nem segít a szúnyogháló, mert apróbbak az apró lyukaknál és kegyetlenebbek a szúnyogoknál, amikkel viszont érdekes, hogy nem találkozunk. Délután 3 körül újra megjelennek, de már csak a parton, és onnantól kezdve a partot elfelejthetjük. Kipróbáltuk a fokhagymát, de nem működött, úgyanúgy ellepik a fedetlenül hagyott bőrünket.
A csiszolás után Dénes összeszögelte a fákat, alakja lett a padlónak, és elkezdtük lakkozni. 8 réteget viszünk fel, minden nap egyet lehet, mert 18 óra a száradási idő. El fog tartani egy jó darabig, mert vannak napok, amikor egész nap esik. Itt van lecsiszolva:
Szilveszterkor a kidobott hajókból korábban begyűjtött piros színű jelzőfényeket meggyújtottuk, már amit sikerült, mert mindnek lejárt a szavatossága már tizenéve. Filmeztünk, társasoztunk. A mellettünk lévő öbölben éjféli tűzijátékot rendezett a Westin hotelresort, megnéztük Álmi kedvéért. Nagyon élvezte.